2008-11-06 14:28:34
Az elkóborolt szó
A délutáni vibráló magányban ültem, amikor az erkélyen
át egy hírnök suhant be a szobámba. Az ablaknak háttal ültem és
kopogtattam a mondatokat a gépen. Egy elkószált szót kerestem éppen
a kávéscsésze mélyén, a dohány illatában, amikor a monitor tetejére
csücsült, és megszólított:
- A te neved is szerepel a Hajó utaslistáján. A Kapitány
küldött, s általam, kérdezi, hogy felkészültél-e a nagy útra. Ha
mindent elrendeztél, s dolgaidat összeszedted, akkor indulhatunk. A
Hajó a kikötőben horgonyoz, már csak néhány utasra vár. Holnap
holdtöltekor vitorlát bontunk. Ha kényelmes kabint szeretnél, akkor
sietnünk kell, mert már így is nagy a túljelentkezés. Az első
osztályú kabinokért kisebb fajta csetepaté alakult ki. A másod-, és
harmadosztályú fülkék már két hónapja elővételben elkeltek, a
lakosztályok pedig magas rangú személyeknek vannak fenntartva. Bár,
szerény véleményem szerint, az úticélt ismerve, semmi szükség sincs
a felhajtásra, de hiába magyarázzuk a kedves vendégnek,
foggal-körömmel ragaszkodik a megszokott földi
kényelméhez.
A kávéscsésze a levegőben elakadt, cigarettám hamuja a padlóra
huppant és szétterült. Csak ekkor jöttem rá, hogy hívatlan vendégem
a Nagy Égi Hajó utaskísérője és értem küldték. Már harmadszor adtam
be kérvényemet az elbíráló bizottságnak, de mindig elutasítottak
azzal az indokkal, hogy vannak sürgősebb esetek is. Az indoklásban
fő okként az szerepelt, hogy még túl fiatal vagyok, s a kérdőívre
adott válaszaimból nem derül ki egyértelműen, hogy komolyan és
alaposan felkészültem volna a hosszú utazásra. Ez persze badarság.
Már hogyne készültem volna fel! Az elmúlt egy évben született
írásaim, a barátaimmal folytatott éjszakába nyúló beszélgetéseim, a
témába vágó szakirodalom megszállott tanulmányozása, az egyre több
kétségbe esett pillanat mind bizonyíték amellett, hogy mennyire
tudatosan készültem; akartam, vágytam a nagy útra. Igaz, beismerem,
hogy néhányszor eljátszottam a gondolattal: mi lenne, ha…, de amint
kitisztult az agyam, belefeledkeztem az élet apró örömeibe, s ezek
a pici csodadolgok, amelyekre már alig van szemünk, szinte
tüntetőleg szívembe írták, hogy nem szabad elhagynom ezt a helyet,
nem szabad felszámolnom ezt az életet. Ilyenkor mindig feltört és
eluralkodott bennem a lelkiismeret furdalás, és elodáztam az
utazást.
Most éppen egy ilyen felszálló ágban volt amúgy eléggé
lerongyolódott életem, és tessék, itt ül velem szemben a Kapitány
követe és sürget az indulásra. Hebegve próbáltam buzgó mondandóját
félbeszakítani, de mindennemű kísérletem kudarcba fulladt; mint egy
hosszú litániát, dúdolta nekem a teendőket, a sürgős
elintéznivalókat. Mikor a végéhez ért, elégedetten megsuhintotta
elgémberedett szárnyait, s a kávéscsésze aljában felejtett kihűlt
maradékba mártotta magát. Ettől felfrissülve, nyelve újból
megeredt.
- Nos, kedves barátom, akkor indulhatunk? –kérdezte
barátságosan kísérőm.
- Nem, illetve, egy pillanat, mindjárt összeszedem a
holmimat. –válaszoltam zavartan.
- Csak rajta, kedves barátom, de felhívom szíves figyelmedet,
hogy nagy hasznát nem veszed majd a tárgyaknak, a Hajón nem
szenvedsz semmiben sem hiányt. Az ellátás, mondhatom, első osztályú
és minden igényt kielégítő. Panasz eddig még egyszer sem érkezett a
kedves utasok részéről. A Kapitány igyekszik mindenben a kedves
utas kedvében járni. Színes programok gondoskodnak a vendégek
szórakozásáról végig az út során.
- Néhány telefont még elintéznék, ha lehet. –vágtam közbe,
mielőtt belefoghatott volna a programok részletezésébe kissé
ügybuzgó kísérőm.
- Ez csak természetes! –válaszolta. – Remélem, nem
tűnik tolakodásnak, ha megkérdezem, kinek telefonálsz?
Hát ez már több a soknál, – gondoltam - pofátlan alak! Ezeknek
semmi se szent! – A munkahelyemre telefonálok, hogy bizonytalan
ideig távol leszek, ne várjanak.
- Bizonytalan ideig, ez kicsit mókásan hangzik, kedves barátom!
Nyugodtan fölmondhatsz. Évek óta szeretnéd amúgy is a főnököd
arcába beleordítani, hogy nem értesz egyet vele sem emberileg, sem
szakmailag; hogy eleged van a tehetségtelenségéből, a hozzá nem
értéséből. Eleged van a sunyi róka tekintetéből, a politikusokat
meghazudtoló mondathalmazaiból, amelyekből csak úgy bűzlik a
hazugság. Eleged van ebből az egészből, és most fölmondasz neki.
Önként, mosolyogva és megkönnyebbülve.
Ettől megrémültem. Szó szerint úgy mondta, ahogy már annyiszor
elterveztem, csak sohasem volt hozzá bátorságom.
- Ezt meg honnan tudja?
- Mi mindent tudunk, kedves barátom. –válaszolta, s ráadásul
olyan elnéző mosollyal, hogy zavarba jöttem, s a munkahelyem
telefonszáma helyett egy másik számot tárcsáztam.
– Rendőrség? Bocsánat téves, elnézést… nem nincs semmi baj! Még
egyszer, elnézést! Viszont hallásra!
- Anyád!!! Egy pillanatra leizzadtam. Még csak az kéne,
hogy a zsaruk is beállítsanak!
- Valami baj van, kedves barátom?
- Nem, semmi baj. Téves számot hívtam.
- A rendőrséggel ne legyen gondod, mi mindent elintézünk. Ez is
benne foglaltatik az árban. A mi feladatunk az ügyintézés minden
hivatalos szerv felé. Erről nem tájékoztattak a kollégáim?
- Ja… persze, dehogynem, kiment a fejemből!
Patakokban folyt rólam a veríték; az agyamban egyre fényesebben és
fenyegetőbben villódzott a felirat: game over. Kirendelt kísérőm
egyre kíváncsibb figyelemmel mélyült el tekintetem változó
hangulataiban. Ez még idegesebbé tett. Aztán hirtelen elfordult
tőlem és az íróasztalon heverő holmik buzgó vizsgálatába fogott, de
olyan gyerekes érdeklődéssel, hogy nem álltam meg nevetés
nélkül.
Szerencsére nem vette észre, vagy legalábbis úgy tett, mintha nem
vette volna észre. Ez a momentum kissé megnyugtatott. Hátra dőltem
a székben, behunytam a szemem, s agyam minden sejtjét bevetettem,
hogy valami megoldást találjak erre a hülye helyzetre. Egyre jobban
ellazultam; zsigereimnek olyan rejtett zugaiba merültem, mint
azelőtt soha. Jóleső zsibbadás lett úrrá rajtam.
Lehunyt szemem a testben rejlő végtelen űr millió színében
gyönyörködött. Egy pillanatra felsejlett, hogy a körülöttünk lévő
világban, a mindennapok környezetében is ugyanezek a színek
fellelhetők, körülvesznek bennünket, észre mégsem vesszük őket,
hajlamosak vagyunk, bár ez biztosan nem általánosítható, szóval
hajlamos vagyok saját lényem és életem szürkeségéből látni a
világot, és aljas módon a szürke minden árnyalatát kivetítem a
környezetemre, s ez által a színek kifakulnak, majd belevesznek a
sűrű mélybe. Ebben a lágy lebegésben csak úgy cikáztak a gondolatok
bennem. Némelyet közülük valami pozitív áramlat felemelt és
szétterített az agyamban. Ezekbe belemerültem és hagytam, vigyenek
magukkal ismeretlen, vagy rég feledett tájakra, hogy ott elidőzzek
és elcsodálkozzak és megvilágosodjak, és rádöbbenjek a világ és a
magam titkaira. Istenem, minden olyan egyszerű, gondoltam, de miért
csak az ilyen ihletett pillanatokban.
Villámként sütött belém, hogy anyám és a Földanya testvérek, sőt
egymás szülői; hogy minden ember én vagyok, s bennem milliárd ember
él és dolgozik és érez és szeret és lélegzik és szenved; ha jót
gondolok, mindenki jóra gondol; ha jót cselekszek, mindenkivel jót
cselekszek; ha rosszak tetteim, attól mindenki szenved. A gondolat
sebessége lenyűgözőbb és felfoghatatlanabb még a fény sebességénél
is. Elszédültem és belezuhantam az IGAZI valóságba.
Az anyám öléből egyszerre kedvesem ölében találtam magam, de még
alig szívtam magamba a szerelem illatát, máris egy tavaszi virág
kábulatába merültem szorgos méhként. Majd felhőbe bújtam magam és
átszeltem az óceánt, ahol felhőkarcoló tartóoszlopaként merengtem a
kőbe zárt világ csendes bölcsességéről. A Szfinx halk imáiban
dédanyám hangját hallottam az égbe felszállni. A kisfiam holdbéli
utazásáról mesélt, nagyapám pedig nagyanyámról, aki úgy készítette
a kalácsot, mint ötezer év óta minden asszony. Az anyatej íze
szerelmem csókjával egyesült, s világra szült új ízeket. A méh
nagyapám szorgalmával építette pici birodalmát, melyet apám bélelt
meleg szalmával, hogy unokájának kényelmes otthont teremtsen. Ebben
az otthonban együtt trillázott a madárdal a gyermekek kacajával, s
hozzá szellő dúdolt lágy dallamot a hűs patakkal karöltve. Mindez
egy kis szappanbuborékban leledzett pici világ volt, télen Délen
landolt, nyáron Északon.
Gyermek lettem újra a gondolat szárnyán s a szemhéj leple alatt.
Világokat utaztam be, színes világokat, az Aranykort őrző
világokat. Talán még az álom édes leve is lecsorgott az ajkamról,
olyan jóízű volt az utazás. Te jó ég! Az utazás! - riadtam vissza a
jelenbe, s csöppentem bele ismét szobám homályába. Zavarodottan
körbepillantottam, de kísérőmet nem találtam sehol. A monitoron
viszont az elkóborolt szó, amit olyan nagyon kerestem, piros
betűkkel ott villogott: őrangyalod. Addig néztem
ezt a villogó vörös szót, míg az elmém, a szívem, a lelkem
elkezdett ugyanarra a ritmusra dobogni, majd egy sóhajtásnyi idő
alatt ez a dobogás felvette a végtelen zenéjének a ritmusát,
amelybe szépen belecsendesedett, mert végre hazaérkezett. Sírtam,
de nem szomorú könnyeket; új életem első könnyei örömkönnyek
voltak. Örültem annak, hogy felfedeztem: az Élet szent, és
sérthetetlen.
Olvasd el ezt is!
- Írta: bajla
- Hozzászólások: 5 Hozzászólás RSS

1- évi.
- 2008-11-06 15:58:24
Hm...micsoda utad volt:)
irigyellek.